Az emberi muzikalitás eredete - Evolúciós hasznot hajtott az őskorban a zene

Hogy a lusta, zenélgető tücsök és a szorgalmas, güriző hangya meséje jókora ökörség, azt régóta pedzegetik már, mostanra azonban tudományos eredmények mutatják: a zene az összehangolt emberi cselekvést lehetővé tévő evolúciós előnyt jelentette százezer évekkel ezelőtt. S bár mára elvesztette eredeti funkcióját, biokémiánkba ivódva minden jó hatása megmaradt. A legjobb evolúciós melléktermék – tudtuk meg Szilágyi András fizikus-evolúcióbiológustól. Háttér.

Csődközelben a zeneipar – halljuk a koronavírus-járvány kitörése óta, s a témát részletesen boncolgatják majd a Music Hungary konferencián is Veszprémben, jövő hétfőn. Bár az ipar helyzete kétségkívül fontos szempont, ha most egyet hátralépve a közönség oldaláról nézzük a kérdést, furcsa dolgot tapasztalunk. A kormány eheti döntése szerint ugyan egy ideig kötelezően be kell zárnia minden zenés-táncos szórakozóhelynek, de ezek – ahogy a koncerttermek, fesztiválok is – tele vannak, ha épp nem korlátozza az embert a COVID-19. Most, a 21. században is, amikor pedig otthon egy közepes hangrendszeren is jó minőségben lehet zenét hallgatni, ráadásul digitálisan szinte minden elérhető havi néhány ezer forintért. Mi mozgatja mégis az igényt a csoportos zenehallgatásra? Aztán: zenészekben honnan a belső kényszer a hangszerük felé?

Szó sincs bohóságról, múló divatról. Épp ellenkezőleg – avat be Szilágyi András fizikus-evolúcióbiológus, akit a kérdés megválaszolásához hívtunk segítségül. „A zene általánosan emberi jelenség. Minden kultúrában megvan, sőt, minden kultúra zenének ismeri fel a másik zenéjét még akkor is, ha az idegen, ha esetleg nem is tartja szépnek” – magyarázza az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének munkatársa. Az afrikai és a távol-keleti, számunka furcsa dallamokról is automatikusan meg tudjuk állapítani például, hogy nem a megszokott értelemben vett emberi kommunikációt, de nem is egyszerűen zajt hallunk. A zenének ráadásul nem csak térbeli kiterjedése fedi le az emberiség szállásterületét, Időben ugyanígy működik a képlet: ameddig csak vissza tudunk tekinteni, mindig volt nyoma. Fosszíliák ugyan értelemszerűen nem állnak rendelkezésre, de a még létező vadászó-gyűjtögető embercsoportok és törzsek megfigyeléséből egyértelmű: zenének már az őskorban, az emberré válás hajnalán is léteznie kellett.

Épp ez az, ami gondolkodóba ejti az evolúciókutatókat. A természet ugyanis gazdaságos. „Nagy, terhes sallangokat nem bír el, azokat kiszűri. Ha tehát valami ennyire általánosan jelen van, és még örömet is okoz, mint a zene, akkor annak régebben valamilyen formában a túlélést kellett segítenie. Azért vagyunk fogékonyak a zenére, mert megtérül, megtérült.” Hogy megértsék, hogyan, ahhoz a zene két, a hétköznapokban is tapasztalható jellemzőjéből indultak ki. Egyrészt abból, hogy örömet okoz, másrészt a tényből, hogy társas elfoglaltság.

No de képesek vagyunk évmilliók távolába, a múltba nézni? A biokémia távcsövén keresztül ma már igen. „Az agyi kémiai folyamatok mágneses magrezonancia-vizsgálattal jól követhetők” – mondja Szilágyi. Ez megmutatja, hogy az agynak melyik részén nagyobb a vérellátás és ezáltal az aktivitás bizonyos tevékenységek közben. Ha a limbikus rendszer aktiválódik, lehet tudni, hogy érzelmi ügyről van szó, s el lehet kezdeni kutatni, milyen hormonok termelődnek intenzívebben. A vizsgálatok arra a nem meglepő eredményre jutottak, hogy ha zenét hallgatunk, bizony a limbikus rendszer aktiválódik. Az pedig dopamint termel, ami örömérzethez juttat bennünket.

Persze nem csak zenehallgatás közben történik ilyen az emberrel. Ha megeszünk egy jó tányér töltött káposztát, ha sikerül egy vizsgánk, vagy ha elérjük a buszt, akkor is. Csakhogy a zenehallgatás nem csupán a dopamin-termelést váltja ki. „A hippokampuszban elindul az oxitocin-termelés is. Ez viszont igen delikát kémiai folyamat, kevés természetes helyzetben jut szerephez.” A zenén kívül még szex közben, szoptatáskor az anyában, valamint akkor, ha egy kellemes beszélgetésben igazán jól fel tudunk oldódni valakivel. Az oxitocint éppen ezért társas hormonnak is nevezik. A hatása ugyanis: elkezdünk elfogadóbbak lenni, vágyni kezdjük a közösséget, jobb lesz az együttműködő képességünk. A hippokampusz (a nagyagy része, az emberben a halántéklebeny csúcsában található) magának állítja elő és fel is veszi az oxitocint – gyakorlatilag az agy magának gyárt „drogot”. Bizonyos kábítószerek is az örömszerző kémiai apparátusba nyúlnak bele, azonban „ajtóstul rontanak a házba”: tartós fogyasztás esetén már nem érzékeljük önmagában a zene vagy a társas kapcsolatok örömét – a természetes úton előállított hormonmennyiség egy idő után már fel sem tűnik az agynak.

A zene tehát nemcsak a dopamintermelést indítja be, hanem az oxitocinét is, a társas kötődést ezért erősíti. Ez pedig százezer évekkel ezelőtt is így kellett, hogy legyen: a biokémiánk igen konzervatív, nagyon lassan változik.

Ebből már le tud vonni érvényes következtetéseket az evolúcióbiológus. De miért lett ilyen fontos a zene? Miféle túlélési előnnyel járhatott a megjelenése, amely minden emberbe beleplántálta az arra való fogékonyságot? „A hipotézis az, hogy mindez körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt egy nagy éghajlatváltozással kezdődött ember-elődeink kelet-afrikai elterjedési területén. A megváltozott éghajlat hatására nagytestű ragadozók jelentek meg, és ezzel együtt megszűnt a könnyen és veszélytelenül elérhető növényi élelem. Az embereknek el kellett kezdeniük kooperálni ahhoz, hogy táplálékhoz jussanak. Kezdetben ez a dögevés volt, majd következett a még intenzívebb együttműködést kívánó vadászat.” A kooperációt egyrészt meg kell alapozni racionálisan, másrészt érzelmileg is. A racionális rész a beszéd – ennek kifejlődése is erre a korra tehető. Az érzelmi ráhangolódást pedig vélhetőleg rítusokkal és zenével lehetett megoldani. Ahogy ma is látható még néhány törzsi társadalomban: közös tevékenységek előtt zenés-táncos eseményeket tartanak. „Ezek következtében megnő az összetartozás érzése, enyhül a szorongás, csökken a csoporton belüli rivalizálás, nő a kooperációs hajlam, ami bizony szükséges a közös sikerhez, hiszen alapvetően – különösen, ha a túlélésről van szó – hajlamosak vagyunk az önzésre.”

A túlélésért való valamilyen mértékű kooperáció persze nemcsak az embernél, hanem az állatoknál – akár baktériumoknál – is megfigyelhető, de a kiugróan fejlett kommunikációs képesség emelt ki minket a főemlősök közül, és tette lehetővé az absztrakt fogalmakról, jövőbeli vagy feltételes dolgokról való olyan pontos információcserét, amely a szociális és technikai fejlődésén keresztül végül a Föld – azt elpusztítani is képes – urává avatta az embert. Ebben van tehát fontos szerepe a zenének.

Meg még egészen pikáns dolgokban is.

Van szerepe például a női párválasztásban. Vizsgálatok szerint a fogamzóképes, ciklusuk közepén járó nők a komplexebb zenét preferálják, jó zenésznek lenni férfiként tehát evolúciósan kifizetődő. A helyzet nem szimmetrikus, férfiaknál ilyen nem figyelhető meg: esetükben leginkább a nő külső adottságai dominálnak a döntésben. A zene központi szerepére utal az is, hogy más művészeti ágakban nem tudtak kimutatni ilyen, a komplexebb formák felé irányuló preferenciát.

Miért van mégis ekkora különbség a zenei és a beszédkészség között? A fő ok a beszéd állandó, napi használatban és ezáltali gyakorlásában kereshető. Ha ugyanennyit gyakorolnánk bármilyen hangszeres játékot, valószínűleg tökéletes eredményt kapnánk. A vadászó-gyűjtögető népeknél ez a zene-közelség és ezáltal a „zenei praxis” sokkal inkább megvolt, az élet napi részét alkotta az ének, zene és tánc.

No de tényleg leírhatjuk kooperációt, ezáltal a túlélést segítő aktusként a zenét? Elég lehangoló lenne. Az eredetileg fizikus Szilágyi egy példával világítja meg a kérdést. „A légkörben lévő atomokon és molekulákon a kék fény szóródik, ezért kék az ég. Viszont aki kiáll a Hegyestűre, szétnéz a Balaton-felvidéken és a ragyogó kék égről az jut eszébe, hogy na, ez itt a Rayleigh-szórás, az megérdemli a sorsát. Azonban arra is vigyázni kell, hogy egy ennyire különleges és finom humán princípium vizsgálatánál elkerüljük a kényelmesen leegyszerűsítő mechanisztikus megközelítést, az »emberállat« képet és óráscsavarhúzó helyett esetleg csákányt használjunk.”

Szóval attól, hogy tudunk racionális magyarázatot adni, még nyugodtan átadhatjuk magunkat a zene élvezetének. Főleg, hogy mára ki is kopott annak primer funkciója.

A zene mára már nem más, mint a legjobb melléktermék. Nincs rá szükség a túléléshez (leszámítva persze a hivatásos zenészeket), viszont megmaradt minden pozitív biokémiai hatása. Tiszta haszon.A zene mára már nem más, mint a legjobb melléktermék.

S ha már haszon: annak érdekében gyakran vissza is élnek a zenével, általános hatását közvetlen manipulációra is használják. (A zenei manipuláció természetéről Pap János ír részletesen Hang-Ember-Hang című könyvének IX., Hangokkal manipulált ember című fejezetében).

A zene ugyanis emeli az önbizalmat, jobb kedvet ad, ezért például többet vásárolunk, ha – és ezt pontosan megmérték – valami kellemes limonádé csordogál „zenei kloroformként” a hangszórókból. Csak be kell kapcsolni, mindig négy-hat decibellel kell a folyton változó zajszint fölött tartani, és már jön is a profit érdekében tudományosan tervezett manipulatív hatás. Van azért egy hátulütője a dolognak: nem csak a jópolgárember önbizalma lesz nagyobb a bevásárlózene hatására. A tolvajé is megnő, amit ő aztán a saját „szakmájában” kamatoztat.

Persze a kívánt célhoz nem mindegy, mit teszünk a lejátszóba. Van, ami nagyon működik. „A 100-130 bpm-es tempónak például primer fiziológiai hatása van. A légzésfrekvenciát, a szívfrekvenciát is növeli, izgalmi állapotot idéz elő. Ezért kedvelik a rockzenében. A techno is ezért működik.” A különféle célzenék, például harci indulók, himnuszok sem csak megszokásból vannak velünk. Márpedig ami ennyire és mindenkinél működik, az nagyon-nagyon régi kell, hogy legyen. Márai szerint a zene olyan, „mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé”.

„Jól érzett rá” – summáz Szilágyi, hozzátéve: azért sokat szelídült mára ez a hatás.

Nyilván. A Beatles-koncerteken például hisztérikusan sírtak és üvöltöztek a lányok, pedig nem volt drog a közelben sem, csak a zene. Az eksztázis Szilágyi szerint nagyobbrészt nem az utóbbi hatása volt, sokkal inkább tömegpszichózis – amikor ugyanezek a lányok otthon, egyedül hallgatták a Beatlest 1965-ben, vélhetőleg nem törték össze a bútorokat a Love Me Do hatására, míg a koncertteremben, sokan összeverődve valóban feltépték a székeket. A zene azonban nemcsak eszköze a genetikai, de alanya is a kulturális evolúciónak. A kulturális doménben ugyanolyan mutációs-szelekciós folyamatok zajlanak, mint a genetikában, csak sokkal gyorsabban: szokások, rítusok, divatok akár egy generáció alatt meg tudnak változni, míg a genetikai változásokhoz akár generációk ezreire van szükség. Ismert példa a kulturális ízlésváltásra, hogy a terc a reneszánsz előtt disszonánsnak számított, míg mára teljesen bevett, szép, konszonáns hangközként tekintünk rá. Az oktáv és a kvint minden kultúrában harmonikus, szépnek számít, aminek kevésbé kulturális, inkább fizikai-fiziológia okai a felharmonikusok szerkezetében kereshetők, a többi hangköz ezeknél véleményesebb, térben és időben is változik a megítélésük.

A Darwin Tunes nevű projekttel épp azt kutatták, mit tartunk szépnek. A kísérletben 1-2 percnyi dallamot generáltattak teljesen véletlenszerűen, s ilyen dallamokból kreáltak százat. Kiválasztottak hétezer embert, hogy pontozzák ezeket. A mindenkori legjobbakat aztán nagyon apró módosításokkal kombinálták. Minden adott volt a kísérletben, ami az evolúcióban is: az öröklődés, a kis mutáció és a szelekció is – csak itt emberek szelektáltak, az ízlésük alapján (2500 körben összesen 90 ezer szavazatot adtak le). Az eredmény? Nos, nagyon szép limonádé evolválódott a végére, olyan, amilyet bármelyik bevásárlóközpontban lejátszanának.

De hogy létezik akkor mégis, hogy a népdalok nem ilyen semmicske limonádék voltak, holott azok tényleg szájról szájra evolválódtak évszázadok alatt? „Épp ez a különbség. A kísérletben kicsi volt a variációs tér, és rövid ideig zajlott a folyamat. Olyan, mintha egy néhány másodperces részletet csak hússzor énekelnék el a fonóban. A valóságban sokkal nagyobb formakincsből merítve és sokkal hosszabb idő alatt alakultak ki a népdalok” – magyarázza Szilágyi, majd egy másik kísérletre, azaz inkább alkalmazásra hívja fel a figyelmet, amely már a zene jövője felé mutat.

DeepBach a program neve, a cél pedig az volt, hogy kiderüljön: képesek-e mélytanuló algoritmusok Bach-korált írni. Nem kapnak elméleti tudást, nem plántálják beléjük a barokk összhangzattant. A program átnézi az egész textust, Bach életművét, és leszűri magának a lényeget. Aztán ír egy korált. A jó hír: noha góban és sakkban ezek az algoritmusok bőven verik már az embert, egy elsőéves zeneszerzés szakos hallgató még mindig jobb korált ír. Amikor viszont az a feladata a programnak, hogy egy tetszőleges dallamot a barokk összhangzattan szabályai szerint harmonizáljon meg, ott már meggyőzőbb az eredmény. Egy átlagos kántornál néha már sokkal ügyesebb, ráadásul a teszthallgatók egy része – köztük hozzáértők, képzett zenészek is – úgy vélte, bachi, vagy legalábbis igen jó harmonizálást hall.

„A Máté-passiót azért nem tudja megírni. A nagy művész tudja, hol lehet és hogyan kell kissé megsérteni a szabályokat és hogyan kell ihletetten újat teremteni. Erre az algoritmus képtelen”

– nyugtat meg Szilágyi. „Az ambiciózus fejlesztők azonban éppen Bach választásával talán megugorhatatlan magasságba tették a lécet, hiszen, Bernhard Paumgartner kifejező szavaival, »Bach zenéje közvetlenül Isten műhelyéből származik«.” Bach zsenijének kibontakozásához persze az is kellett, hogy sokezer évvel előtte elváljon a zene a tánctól: a zene formalizálódott (harmóniatan), önálló jelrendszerként jelent meg – már akár a pitagoreusoknál. A hangszerek bonyolultságával aztán megjelent az előadói profizmus, s az az eredmény, hogy legtöbben nem műveljük, csak élvezzük a zenét – elvált az előadás és a hallgatás. Pedig a művelésének is számtalan pozitív fiziológiai hatása van. A zenéléskor óhatatlanul előálló periodikus mozgás például endorfint termel. Igaz, ha csak együtt tapsolunk, már az is – a szűnni nem akaró vastapsok sem csupán kulturális kódok tehát, sokkal inkább mai megfelelői az egykori részvételnek a zenés rítusban, amely a túlélést segítette. (Az ütemes taps az „Éljen Rákosi, éljen a Párt!”-rigmusra az ötvenes években is közvetlenül segítette a túlélést, ma viszont már csak közvetett kapcsolat.)

A zene tehát nem más, mint a legnagyszerűbb evolúciós melléktermék, egyúttal legveszélytelenebb közösségi drog, s mivel nincs negatív hatása, vélhetőleg még sokáig velünk marad.

Hát ezért fogunk koncertre kívánkozni akkor is, ha jó a hangfalszett otthon.

Stumpf András valaszonline.hu